Miután egy fél kiló bolti kenyér hétvégére végre elfogyott, nekiálltam frisset, házit sütni. Ennek nem kellett egy hét, hogy elfogyjon. Azt mondta Fiam, ez a legjobb kenyér, amit valaha sütöttem. Tényleg finom volt, simán vajjal különösen, de lekváros kenyérnek nem ajánlom! 😀
Hozzávalók:
- 75 dkg liszt
- 5 dkg zabkorpa
- 1,5 teáskanál só
- 3 dkg élesztő
- 6 dl víz
- 1 mokkáskanál cukor
- maréknyi napraforgómag
- 3 evőkanál olívaolaj
- lekenni: fél dl olívaolaj, nagy csipet só, zöldfűszerek (oregánó, bazsalikom, kakukkfű, petrezselyem, rozmaring)
Így készült:
Négy dl vizet megmelegítettem, elkevertem benne a cukrot, belemorzsoltam az élesztőt. Hagytam felfutni.
A lisztet, sót, zabkorpát elvegyítettem. Hozzáadtam az élesztős vizet. Gyúrni kezdtem, közben adagoltam hozzá a többi langyos vizet. Annyit, hogy könnyen dagasztható tésztát kapjak. Végül beledagasztottam a három evőkanál olívaolajat és a napraforgómagot.
Pici liszttel megszórva, letakarva hagytam megkelni.
Közben a tetszőleges zöldfűszereket -én mindből tettem egy keveset a felsoroltak közül- elkevertem az olajjal és a csipet sóval.
A megkelt tésztát deszkára borítva átgyúrtam, 4 részre osztottam. Hagytam megint kelni 15-20 percet.
Mindegyiket kinyújtottam, lekentem a zöldfűszeres olajjal, felsodortam, mint a kalácsot, tepsibe pakoltam. A fűszeres olajból a tetejére is hagytam, azt is lekentem.
Újabb rövid kelesztés után 180 fokos sütőbe tettem, szép pirosra sütöttem őket.
Szeretek kenyeret sütni, kézzel dagasztva, formázva, így-úgy cifrázva izgalmasabb, mint gépbe beledobálni a hozzávalókat s várni, hogy sípoljon. Kemencém az még mindig nincs, sőt, még a láthatáron sem. Lehet, felesleges is- előbb érdekes lenne, aztán maradnék a sütőnél.
A falu utolsó -vagy első, nézőpont kérdése- utcájában lakunk, a házakon túl végeláthatatlan napraforgótábla van. Már rég elvirágzott, de akkoriban gyönyörű volt. Annak a széléből szedtem három megkésett, aprócska virágot. Több, mint egy gyönyörködöm benne...