Nem szoktam kibeszélni a munkámat. Annyit róla, hogy már korábban megfordult a fejemben, hogy felmondok, de amikor komolyra fordult volna, elbőgtem magam. Így maradtam. Talán az a baj vele, hogy mindent nagyon a szívemre veszek, így folyamatosan hurcolok magammal valami plusz terhet. Nem tudom nem hazahozni a munkát. Elsőseim voltak, "csak" tizenkilenc, s persze annyiféle gyerkőc. Nagyon tudom szeretni őket, a legvásottabbat is. Szeretek tanítani, erre vagyok berendezkedve. Teljes gőzzel toltam végig a tanévet, ez abból is látszik, hogy alig írtam a blogra. Estére, mikor időm lett volna rá, már gondolkodni sem akartam. A tanév végén pedig hoztak egy döntést, ami az igazságérzetemet ugyancsak felzaklatta. Két hétig tipródtam, közben gyakran elsírtam magam, itthon meg diadalmasan böködték az oldalamat a "mondj már fel" jeligével, de ez a lehetőség sem nyugtatott meg. Hogy hagyjam cserben a kis leendő másodikosaimat? Miközben a termemben pakoltam ki a szekrényemet és sok mindent kidobtam, született a köztes ötlet: csak részmunkaidőben vállalom a következő tanévet, s közben eldöntöm, mit is akarok csinálni. Valamit biztosan.
Most, hogy nyakunkon az újabb tanév, a nyugtalanság is megjelent- azzal zárta beszélgetésünket amúgy csupaszív és nagyon laza Igazgatónk, hogy őszig még sokminden változhat. Ebben biztos voltam, és vagyok- csak nem számomra előnyösen. Szóval egyáltalán nem lelkesen indulok neki ennek a tanévnek... De a részmunka mellett fennmaradó időt szeretném a blogra, blogokra szánni. A többes számról később. S majd a gyakorlat eldönti, ezúttal mennyire áll közel hozzá az elmélet. S ha már kipanaszkodtam magam, keresek egy receptet is hozzá.😀Végiggörgetve a korábbi fotókat, egy egyszerű, mutatós és nagyon finom sütire esett a választásom:
- 1 csomag leveles tészta
- 4 nagyobb alma
- 3-3 evőkanál cukor és darált dió
- 1 tojás
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése