Lapótya

 Kenyértésztából készült, száraz serpenyőben, még régebben gondolom kályha tetején. Vastagabbra sütötték, mint a lángost, lapjában szét lehetett tépni, s a lyukacsos, puha, gőzölgő belsejét megkentük hideg tejföllel, úgy ettük. Ízemlék... Amit próbálok visszahozni, mondanom sem kell, hogy sikertelenül. Pedig élénken él bennem a látvány és íz is, de lehet, nem kéne erőlködni, az maradjon meg emléknek, az visszahozhatatlan, s amit én sütöttem, az a jelen- vagy inkább közelmúlt- általam készült terméke, amit talán sok év múlva az én gyerekeim próbálnak meg feleleveníteni.

Hozzávalók:

• 1 kg liszt
• 1 csomag élesztő (5 dkg)
• 2 teáskanál só (közepesen púpos)
• víz

A lisztet elvegyítettem a sóval, mélyedést készítettem bele, ebbe meleg vizet öntöttem, belemorzsoltam az élesztőt, s kevés lisztet is keverve hozzá, hagytam felfutni.

Mikor jó habos, dagasztani kezdtem, s közben annyi vizet adagoltam hozzá, hogy megfelelő keménységű legyen a tésztánk. Mint a kenyértészta- nem nagyon kemény, de nem is elterülősen lágy. Úgy tanultam, hogy addig kell dagasztani, míg a tészta elválik az edény oldalától, s a kezünkhöz sem ragad. Ez lisztfüggő is, meg türelemfüggő is. (Persze géppel is lehet dagasztani, néha én is bevetem, bár szeretek dagasztani.)

Letakarva, kevés liszttel beszórva a tetejét hagytam megkelni.

Mikor megkelt, lisztezett deszkára borítottam, nagyobb öklömnyi gombócokra osztottam- 8 részre.

Mindegyiket kerek lappá nyújtottam-húzkodtam. Rövid ideig pihentettem, majd száraz  -azaz zsiradék nélküli- serpenyőben mindkét oldalán szép pirosra sütöttem.

Tejföllel megkenve ettük, mint régen.

A lapótya végül is nem más, mint lángon sütött lapos kenyér. Amiből kenyérsütés során, a megkelt tésztából elcsent darabból sütöttek néhányat. Régen.
Most csak erre a célra dagasztottam. Lehet, a kovász hiányzik, lehet... mindegy is, ez is finom volt, ha nem is olyan, másképp jó. Legalább általa kicsit visszaemlékeztünk a régmúltra... Mint ahogy egyre gyakrabban, ahogy telik az idő.