Kalács

Mifelénk nem sütöttek bejglit, viszont kalácsot igen. Ünnepi süteménynek számított régen. Aztán felváltották a mézes-mázas finomságok- ezek jelenlétében nem fogyott már el a kalács, így el is maradt. Azt mondanom sem kell, hogy a kedvenc a diós volt. Régen mindig volt dió a háznál- nagyszüleim néhány diófája, a szomszéd termetes fájának áthajló ágai is biztosították a süteménybe valót. Az utóbbi időben, ha sütöttem is kalácsot, rahátos vagy kakaós, aszalt gyümölcsös volt. Most elhatároztam, hogy csak azért is diósat fogok készíteni. Bár mi már nem dúskálunk a dióban- erről gondoskodik az újonnan megjelent kártevő, a dióburokfúró légy, ami egyre inkább tönkreteszi a termést. A boltban meg olcsóbb a mandula- lehet, áttérek erre a csonthéjasra.😉

Nagy adag tésztát dagasztottam, négy rúdhoz valót. Fele diós lett -ez volt a kapósabb-, másik fele aszalt gyümölcsös.

Hozzávalók:

• 1,2 kg liszt (ebből 30 dkg rétesliszt)
• 1 teáskanál só
• 4 evőkanál porcukor
• 20 dkg vaj
• 4 + 1 dl tej
• 5 dkg élesztő
• 2 egész tojás+ 2 sárgája
• 1 citrom lereszelt héja

A töltelékhez, 2 rúdhoz:

• 20 dkg darált dió
• 20 dkg cukor
• 2 csomag vaníliás cukor

Másik 2 rúdhoz:

• 30 dkg aszalt gyümölcs (most 10-10 dkg mazsola, aszalt szilva, cukrozott narancshéj)
• + 1 felvert tojás lekenni

Így készült:

Négy dl tejet megmelegítettem, elkevertem benne egy evőkanál porcukrot, belemorzsoltam az élesztőt. Hagytam felfutni.

Közben a liszteket, sót, többi cukrot, citromhéjat tálba tettem, elmorzsoltam a vajjal. Hozzáadtam a közben felfutott élesztős tejet, a tojásokat. és gyúrni kezdtem. Közben még egy dl tejet öntöttem hozzá, hogy megfelelő keménységű legyen a tészta- se nem kemény, se nem elterülősen lágy. Olyan könnyen gyúrható kell legyen.

A megdagasztott tésztát pici liszttel megszórva, letakarva hagytam megkelni.

Közben elkészültek a töltelékek: a diót elvegyítettem a cukorral és vaníliás cukorral. Az aszalt szilvát apró kockákra vágtam, elvegyítettem a mazsolával és narancshéjjal.

Mikor megkelt a tészta, 4 részre osztottam. Előbb a két diós készült el: két tésztadarabot vékonyra, téglalap alakúra nyújtottam, elosztottam rajtuk a diót, feltekertem, tepsibe pakoltam. Hagytam még kelni 15-20 percet, majd felvert tojással lekentem, s 180 fokos sütőbe tettem.

Addig sült, míg szép piros lett alja-teteje.

Közben elkészítettem a másik két rudat is, csak ezeken az aszalt gyümölcsöt osztottam el. Tojással lekenve ment a sütőbe a diós után.

Jó lenne tudni, Mama kalácsa hogyan készült. Biztos, nem így. A látványára, ízére emlékszem, de sosem figyeltem meg, mit tesz bele. Vaskosabbra készítette, mint én. Nem volt benne sok töltelék, mégis olyan finom volt. A puszta kalácsa úgyszintén- ez a töltelék nélküli változat. 

Néhány napja néztem egy műsort egyik erdélyi arisztokrata család leszármazottjával, aki emberfeletti,  igen türelmes harcot vív javaik visszaszerzésére. Ő mondta, persze nem ezekkel a szavakkal, de az volt a lényege, hogy nem kell sajnálni, ami elveszett, a leromlott épületeket, hisz mindig is így volt- épületek jönnek-mennek. Talán nekem sem kellene sajnálni ezeket a recepteket, hisz van másik, ezek is finomak, s mi már vagyunk szerencsések -vagy nem?- olyan korban élni, amikor le tudjuk ezeket jegyezni s egy kattintással a világ minden tájáról elérhetővé tenni, meg persze megörökíteni az utókor számára. Az más kérdés, hogy unokáink egyáltalán kíváncsiak lesznek-e rá. Bízom benne, hogy bennük is pislákolni fog a múlt iránti némi tisztelet és érdeklődés, sikerül ennek csíráját elültetni bennük. 

Hova tudok kilyukadni egy kalácsrecept révén...

Az aszalt gyümölcsösről is egy gyors fotó: