Puszta kalács és Trianon

 Sütireceptet kéne írnom, de tegnap és ma más körül forogtak gondolataim. Az iskolai megemlékezés, a tévében látottak.... Előbb a kalács: a Nagymamám sütötte gyakorta, az a  Mama, aki annyit mesélt, s hogy tudott mesélni! Gyerekfejjel azt gondoltam, hogy ha felnövök, Ő, ahogy a Dédmamám akkoriban, ül az ágy szélén, mesél, én meg regényt írok az életéről. De erre nem került sor, egy reggel szinte a kezeim között elment örökre...odaát, ahol állítólag az igazság van. Ő átélte mindkét világháborút, küszködtek, dolgoztak, aztán lerombolták egész addigi életüket.
Azért puszta a kalács, mert nincs benne töltelék. Mégis olyan finom volt! A szüretek elmaradhatatlan kelléke volt. Nem tudom, hogy sütötte, el is feledkeztem róla, az ősszel Anyuka juttatta eszembe, ő sütött hasonlót kenyérsütő gépben. Persze, itthon is nekiláttam.

Hozzávalók:

•  50-50 dkg finomliszt és rétesliszt
• 20 dkg margarin
• 3 tojás sárgája
• 4-5 evőkanál cukor
• fél citrom reszelt héja
• 5-6 dl tej
• 4 dkg élesztő
• nagy csipet só 
• lekenni 1 tojássárgája,  beszórni 2 evőkanál cukor

Elkészítés:
3 dl tejben elkeverünk 1 kanál cukrot, felfuttatjuk benne az élesztőt.
A lisztet, sót elmorzsoljuk a margarinnal. Hozzáadjuk a tojássárgákat, cukrot, citromhéjat, élesztős tejet, s még kellő mennyiségű meleg tejjel tésztát dagasztunk.
1 órai kelesztést követően 6 részre osztjuk. Mindegyiket rúddá sodorjuk, 3-3-at összefonunk. Újabb kelesztés után lekenjük a tojássárgájával, cukorral beszórjuk. Kisütjük.
Mama nem fonta, kemencében sütötte a kenyérrel együtt talán lábosba, mert tökéletesen kerek volt, és szép magas.  És nagyon finom. Ez is olyan íz, ami visszahozhatatlan, csak emlék marad...

S ami foglalkoztat:
A gyerekek az iskolában megemlékeztek Trianonról: az udvarra rajzolt térképet töltötték meg az iskola tanulói és kaptak egy Nagymagyarországot ábrázoló térképet meg egy mécsest azzal az utasítással, hogy majd 4-én gyújtsák meg. Lányomnak eszébe is jutott, de végül nem lett meggyújtva. A határon kívül rekedt magyarok úgyis meggyászolják e napot gyakorta. Hogy hogyan viszonyulnak hozzá a mai Magyarország területén született emberek, sokszor megdöbbent. Persze, nem tanították évtizedeken keresztül, mint olvastam, de nem meséltek róla a szülők, nagyszülők? Nekünk sem tanítottak magyar történelmet, mégis ismertük. Sokminden érthetetlen számomra, de az világos: igazából ez csak nekünk fáj.
Még mindig, pedig hűtlenek lettünk szülőhazánkhoz.(Volt is egy kis lelkiismeret-furdalásom.) Ennek is megvan a története, majd egyszer... De mi éreztük a bőrünkön, mit jelent magyarnak lenni, minket bántottak azért, mert magyarok vagyunk.
A tegnap a tévében késő este végignéztem egy megemlékező műsort: hol megkönnyeztem, hol ökölbe szorult a kezem. Egy idézet megragadt az emlékezetemben, Csoóri Sándortól való: Egy erős állam elviseli a kisebbségeit, egy gyenge állam nem. Azért, mert az eredendő bűnre emlékezteti őket. Ennek neve: Trianon. Nem tettem idézőjelbe, mert nem emlékszem pontosan. De annyira igaza van...
S bár az utóbbi időben tettek néhány lépést mifelénk, ami , mi tagadás, jóleső érzés, már nem lehet igazságot szolgáltatni azoknak, akik életét egy tollvonással tönkretették egy íróasztal mögül.